Előszó

Senkiként, szeretet nélkül születtem,

S nem tudom miképp halok majd meg,

De bágyadt lelkem e kettő között

Vígan úszkál az élet tengere fölött.

Szomorú szomjúságban elragadja egy apró ár,

Lelki borúságban kacifántos felhőkön jár,

Azokba törli arcáról meghitt könnyeit,

Hogy ne felejtse el az élet kemény tanításait.

Többé már nem számít, mert a lelkem magammal nem hordom, testem üres, mint nap nélkül a horizont. Bágyadtan bámulom a szürke eget, melyen csillagok most le nem telepedtek. Kimerülten ülök az erkély korlátján, és bámulom a szürke eget, melyen a hazavezető utat nem leli a lelkem. Elvesztem, mint egy kismadár a tömegben, mint gyermek az anyja ölében, mint hangya a vakondtúrásban, mint ember az élet kínjában. Valakinek segítenie kell rajtam, hosszas küzdelmek után látszólag már én is feladtam. Csak a testem tart ezen a helyen, nincs más út, merre fordulhatna, ahol gazdag emberek között koldulhatna, mert itt a koldustól is kéregetnek, hazafiak, embert nem szerető emberek. Megtettem mindent, amire kértek, mégsem érzem magam tisztának, vagy teljesnek. Csak ülök itt, egy üres üveggel a kezemben, és tettetem, hogy kiöntöttem belőle a vodkát (a gyomromba). Hallod a csendet, az ember néma suttogását, a faleveleknek hangos susogását, a torony bódító harangjátékának kongását, és keserű szívednek rémült kiáltását?

Nem, az utóbbit senki sem hallhatja meg, csak az, aki a másik fele a lelkednek, aki olyannyira közel áll hozzád, hogy képes lenne érted feláldozni saját magát. Hagyj fel minden reménnyel, mert a nap holnaptól már nem kel fel. És a tested sem, a ravatalozó fekete asztaláról, ha még egy szálat elszívsz abból a cigarettából. Mondta az élet, majd pofonvágta a halált. Hideg ujjait összefűzte, és halk imába kezdett a forró éjszakában. Fűtötte őt a vágy, a szerelem, egy újabb remény, amely mindenféleképpen esélytelen. És már csak egy kérdés van tarsolyomban, ahogy a nagy ember, régen feltette: lenni, vagy nem lenni? Az én válaszom pedig, hogy boldogan meghalni. Mert ha te vagy a fény, én az árnyék; ha te vagy a nap, én a hold; ha te vagy a ceruza, én a toll; ha te vagy a szép, én a rút; ha te vagy a világosság, én a balga sötétség, kéklő égen a fekete felhő, bágyadt hajnalban a keserű kukorékolás, hideg esteken édes borozgatás. Mély beszélgetések a rég elmúlt szerelemről, kihalt mezők, melyen fák, virágok, és játszó gyerekek tengették napjaikat ezelőtt. Piknikező párok, boldogságot színlelve, elvont igazságok, nevetve közölve - nehogy megbántódjon egy lélek. Az én lelkem pedig földbe tiporták, csoda, hogy még élek. Változtatni kéne, de befolyásol az elme, más embereknek az elítélő véleménye. Falat építenék magam köré, de félnék másokat kizárni, pedig lehet, hogy jó döntés lenne. Függnöm kell valakitől, akkor teljes ez a savanyú mosollyal kezdődő ördögi kör. Ha nincs mellettem senki, csupán monoton, halk csend cseng a fülemben. Kínzó ez az érzés, ha nincs zaj a környezetemben.

Hangos sikoly törte meg a csendet, de az a fajta, amelyet csak hangoztatója hallhat. Bent ragadt érzelmek tömkelege feszítette a lány mellkasát. Könnyeivel küszködve írta búcsúlevelét egy pisztollyal a kezében. Íróasztalnál ült, azon tartotta kezét, mellyel fejét támasztotta. Az asztalon pár üveg martini, mellettük vodka és poharak. Már szinte az összes üres. Szitkozódások, ronda szavak és szánalmas tettek borították a tinédzser mindennapjait. Csak egy gond volt: őt nem érdekelte az ismeretlen szájkaratésok hiábavaló küzdelmeik. Nekik magukkal van bajuk, nem másokkal. Túlságosan elkorcsosultak az élethez. Mindenbe beleütik az orrukat, mert valami hiányzik belőlük, így másokban is csak a hibát keresik. Ha az ember mélyen magába néz, lehet, most felismerte önmagát. Én pedig örömmel tudatom ezekkel a személyekkel, hogy az ilyenek csak tagadni tudnak, sosem fogják észrevenni a feltornyosult hibáikat. Nekik az élet csupán egy eszköz ahhoz, hogy azt tegyék, amit mindig is akartak.